Belső Hangok ... Ami fent az lent, ami kint az bent, ami volt, ami lesz, az van MOST mindenhol!
 
Először akarom teljesen tudatosan megtenni. Lélekkel a testből kilépni. Nem tudom mennyi időn át fog tartani és hogyan tudom majd közvetíteni, de mivel ez már egyszer megtörtént, most megpróbálom ismét. Most tudom hogy gyors vagyok, tudom hogy nem sérülhetek meg és tudom, hogy vigyáznak is rám. 8:23 az idő, amikor elkezdek kilépni a testemből.
 
Célom a Föld belsejébe jutni ismét, mert csodálatos és vágyni kezdtem rá. A lelkem zúgva rohan felfelé, majd megáll és ereszkedni kezd. Jól érzem magam, könnyű vagyok, semmi súlyom sincs. A lassúság feszélyez és türelmetlenné tesz. Mire ezt kigondolom máris zúgva, rohanni kezdek a Földünk felé és egy víz felett állok meg. A víz átcsap rajtam, egy pillanatig várom a súlyát, az érzést, de átfolyik rajtam és nincs érzésem.
 
Ekkor, elkezdek lefelé rohanni. A napfény hamar eltűnik, az élőlények pedig egyre kevesebben vannak, végül csak a sötét, tiszta föld látszik. Semmi élet, csak a sötét, nagyon sötét. Még megállhatok, de nem akarok és akkor belefúródom a földbe, a drága földbe. Zúgom és megint nem látok semmit, csak érzek. Lassítani szeretnék, de nem lassulok le, nem érzek súrlódást, sem fájdalmat. Zúgó hangot hallok és úgy érzem, minden szétnyílik előttem.
 
Nincs súlyom, nincs testem. Szeretném látni magam, de nem látom, semmit nem látok, csak a rohanást érzem és némi színváltozásokat a földben. Mi ez? Emberi hangokat hallok, sikolyokat, hörgéseket. Mi ez? Nők, férfiak, gyerekek, kaotikus ordítása, röhögés és sikolyok, szenvedő hangok. Jézusom! Oda akartok menni, tudnom kell mi ez. Segítség… meg akarom nézni.
 
Egy terem, hatalmas szikla terem, benne az emberi lények testszerűen, zsúfoltan. Olyan mint a pokol. Üstök, kínzások, idegen alakú rémlények, polipszerű kezek, ördögszerű szarvas lények és emberek. Az emberek nem testben vannak, ez az energia belőlük. Egy nőt éppen szétvágnak előttem. Ordít, még akkor is amikor a fejét vágják szét és már forr is össze. Ismét elkezdik szétvágni, valami fekete zsinór szerű dologgal és közben röhögnek. Ekkor elér a fájdalmak érzete. Tudom hogy ez a fájdalom.
 
A nőt már nem tudom hanyadjára vágják ketté, mindig ordít, könyörög. Ledermedve nézem, nem tudom hol vagyok. Hirtelen meglódulok és a nő mellé ugrok. - Nem létezik!Hagyd abba!!! De csak vágódik tovább. Odarohanok a nem tudom mik egyikéhez. - Nem létezel! - ordítok rá és megáll a vágás egy pillanatra. A nő felnéz, a szeme elnyílik. - Nem létezik! Szinte kirobban belőlem valami hatalmas erő és ezek hárman eltűnnek. Ezrednyi nyugalom bennem.
 
Ránézek az üstben égő gyerekre, akibe beleszúr egy karmos ördög szerűség. Odareppenek. Nem létezel! és Nem létezik! A gyerek rám néz, hatalmas lesz a szeme és eltűnik. Sorra rohanok oda hozzájuk, akit csak meglátok de fáradok. Már nem tudom hányszor mondom, hogy - nem létezik. Amikor meghallanak, eltűnnek.
 
Ekkor értem meg. - ez a teremtett pokol. De valami rendszert kéne tenni, mert alig tűnik el valaki, máris van ott egy másik ember a kínzóival. Fáradok. Ekkor egyszerre erőt érzek magamba-zúgni, szeretetet és érzem ahogy növekedni, fényesedni kezdek.  Valaki szól bennem, se nem férfi, se nem nő, de csodálatos.
 
- nem tudod egyesével megállítani őket. Folyton ideteremtik magukat. Sok ilyen pokol létezik, mind teremtett. Engedd hogy növesszelek, töltsd ki a teret, fogadd magadba azt ami benne teremtődik és megállíthatod a szeretet erejével azokat, akik ideértek. Engedd a növekedésed, engedd hogy kitöltsön mindenkit és minden helyet. Nem fájhat neked semmi.
És növekszem, folyok mint valami amorf lény és nem hallom a sikoltozást, a hörgést, a röhögést. Hatalmas vagyok, könnyű és szól bennem Ő. 
 
- ha nem teremtik, nem létezhet semmilyen pokol. A bűntudat testet ölt és kínozni kezd, nemcsak a fizikai létezésben, hanem a fizikai létezés után is, ha ezt választják. Az itteniek egyik része még létezik és álmában kínozza magát, vagy valamilyen szer hatására teszi, élőhalottként. A másik része meghalt már, de nem volt képes minden részével bejutni a forrás oltalmába. Azok a részei, amiket nem tudott feloldani a tisztulási úton, ide kerültek szenvedni.
- létezik a mennyország? - és rázkódni kezdek, magamban vidámságot érzek.
- miért pont az ne létezne? - hallom a választ és ettől kicsit megnyugszom, de utána ismét meghallom Őt.
 
- a bárgyú teremtések ugyanilyen szenvedést okoznak, (noha csak később) mert nem képesek megpihenni. Unni kezdik az ismétlődő harmóniát és teremtett boldogságosságukat, végül unni kezdik magukat és aztán szenvedni kezdenek, mert ide nagyobb lényrészük jut be.
- nem értem. Ha kellemesnek képzelik el, miért szenvednek?
- mert megszűnik a csatlakozás, az információ felvétel-leadás, a pihenés és a cselekvés lehetősége. Minden ismétlődik és a hazug teremtés kínozni kezdi őket, de mert azt hiszik ez a mennyország és innen nincs tovább, nem tudnak szabadulni.
 
És közben kitöltöm a tér minden milliméterét, hatalmas gyöngyházszerű fény vagyok, béke van bennem és fehéredni kezdek, egyre fényesebb fehérré. Végül ezüst kis gömbök jönnek ki belőlem, egyre több és szállnak mindenfelé. Szépséges látvány. Némelyik visszacsurran belém és örömöt, hálát érzek, de főleg szeretetet. Ha lenne könnyem, akkor most csorogna a hála miatt, amit érzek Felé.
 
- abba kell most hagynod az utazást. Legközelebb, ha akarsz, keress egy mennyországot.
- több is van?
- persze. Jó sok fajta van, mint ebből is. Nem, nem tudod mindet megszüntetni, folyamatos a teremtés minden pillanatban. Abban a pillanatban, amikor abbahagyják a teremtést, megszűnik a pokol és megszűnik a mennyország teremtett illúziója. Csak fel kell ismerni, hogy mindez saját teremtés.
 
Az utolsó ezüst gömb is elhagyott, ismét nincs kiterjedésem. Rohanok zúgva fel, kirobbanok a vízbe, aztán a víz tetején vagyok. Süt a nap. Aztán belecsapódom a testembe…
 
Itt ülök a gép előtt, az idő 9:48, jól vagyok.