Belső Hangok ... Ami fent az lent, ami kint az bent, ami volt, ami lesz, az van MOST mindenhol!
 
- a Föld -
 
én: itt vagyok
medi: nincsen a víznek víztulajdonsága sem. Van színe, hangja is. Ha nem merülök bele, jobban hallom. De nincs súlya a hullámnak. Átfolyik rajtam. Csak látni akarok… A színe zöldes, ha egyben nézem, ha engedem szétesni, akkor nincsen színe. Csak amit a fény ad neki.
- és a fény az honnan jön? Honnan van a fény?
 
medi: nem látom. Fény az mindig van. Talán az elektromosság adja? Minden, ami szilárdnak teremtődött, nem szilárd. Szét tud nyílni, esni. A lények, az állatok, a növények is. És a Föld, a Föld is szétnyílik.
én: most merre jársz?
- a lávát nézem. Erős, csodálatos, hangos, színes. Át kéne menni rajta. Megsülök vajon? Sosem bírtam a hőt. Ez lehet a Föld magja, Hatalmas. Megálltam, csak a lávát nézem. Nem vagyok szétesve, de átjutottam mindenen. Nem kaptak be a halak, medúzák, semmi sem. Átfutottam rajtuk, ha az utamban voltak. De itt megálltam.
 
én: a hang nem mond semmit?
medi: nincs hang. Én vagyok, Medi. Nézem a lávát mozog. Örvények vannak benne. Ha átjutok rajta, mi lehet tovább?
- mindenképp meg akarod próbálni?
- nem tudom. Vonz. Lefelé alig észleltem. Olyan gyors volt, hogy szinte nem is láttam. Halottam valami sistergő hangot és láttam, ahogy szétnyílik, esik minden, ahogy közeledek. Vékony ez a Földréteg. Belűről melegedik fel? Mi van, ha nem kívülről melegedik a Föld, hanem belülről?
 
én: igen. A Föld magja gerjeszti a mágnesen teret, és a hőt is. Kívülről is és belülről is melegszik. Tudod… az egyensúly.
medi: át kell mennem rajta, vagy itt ragadok az anyagba zárva. Mindenesetre nincs pokol, csak én vagyok. 
- nem hiszem, hogy ott ragadnál, de mintha azt mondtad volna, már átmentél rajta.
- nem mentem át rajta. Csak nézem.
- akkor jó. Szerintem ahol lementél, ott vissza is tudsz jönni. Szeretnél vissza jönni?
 
medi: nem. Nem szeretnék visszajönni. Nem tudom mi a célja, annak amit látok. Ez itt csak izzó, sűrű, láva, nincs is szaga, még hője sem. Színei vannak és mozgása. Ha átmegyek, (nem értem miért félek) talán kijutok. Talán valamit látok, ami nincs. Logikus lenne kijutni. Belemegyek… és szétnyílik. Mozog és hangos.
én: meglehet én félek, és ezt érzed. Hova jutottál? Mit látsz?
- olyan mint egy hatalmas centrifuga. Külön részekként is örvénylik és itt minden szürkés és kékeslila. Csend van. Néha felvillan egy-egy lila fény. Jól érzem magam. Csak szürkés. Felettem van a láva. Hatalmas. Látom, ahogy megszilárdul. Itt jó. Elképesztően szép.
 
én: akkor a középpontban lehetsz. Vissza kéne jönni szerintem.
medi: jól van. Pedig még mehetnék tovább. Indulok vissza. Most vissza a láván át. Belemenjek a legközepébe?
- szerinted mit találnánk ott? Mert ugye, tényleg az lenne a logikus, hogy ha eléred a közepét, akkor a másik oldalon ki kellene jönni.
- a csendet, a mozdulatlanságot. De ott a szürke tér… Hát akkor jövök.
- arra jössz, emerre mentél?
 
medi: nem látom. A szál, mint egy vékony nyíl, vagyok én. És rohanok.
én: mit nem látsz? Tudod, a zöld fény az mindig ott van, csak arrafelé kell fordulni.
én itt nem látok. Ha látni szeretnék, lassan kellene jönnöm. Nyugodj meg, tökéletesen vagyok. És Ő is, a gép előtt. A Test... Nincs súrlódás sem.
- merre tartasz? Visszafelé, amerre mentél?
- csak jövök, de nem látom. Érdekel? Megálljak nézni?
- igen. Hol vagy most?
 
medi: nem fogom tudni, csak azt, hogy most hol vagyok. És a Föld sem fekete, hanem barnás a legtöbb fény színe. Néhol lilás.
én: mit szeretnél csinálni?
- csak visszaérni. Jövök. Átrohanok hát a vízen is. Amúgy lehet vízen is járni. Ez szép volt.
- igen és TE voltál végig, aki irányított, nagyon jól.
- tudom. Nyugodj meg. Tökéletesen vagyok. Nem lehet ezzel a kasznival rodeózni :). Viszont, a szürke terület érdekes.
- meg kellett nézni mi van a közepébe mi? :)
 
medi: ha nem lennék kíváncsi, elég értelmetlen lenne minden. Így is az. Majd a gravitációt, meg mágnesességet is megnézem. Nekem nincs erről ismeretanyagom. Azért kíváncsi vagyok, mi van a szürkén túl. Legközelebb befejezem. Talán akkor nem félsz majd annyira.
én: így van. Érdekes, de igaz. Féltem, mert ez megint valami új volt. Először beszéltél önmagadról és a Testről, mint két külön dolgokról. És bizony megijedtem, mikor azt mondtad, hogy megállsz és hogy szilárdul feletted a láva :)
- szép volt. Ezt később átbeszéljük. Kezdem elfelejteni :(
 
- másnap délelőtt - 10:50
 
medi: mert vissza kell mennem és látnom kell tovább. Ugyanúgy megyek és nem a talpam alatt süllyedek bele a Földbe, hanem a tengerből, vagy óceánból csúszok befelé. Megint meglep a víz súlytalansága, az hogy, nem vizesedem. Kicsit az is, hogy nem fuldoklom és a színe és a hangja is. A szürke rész miatt megyek, mert érdekel, mi van tovább.
 
Arról volt szó, van a láva, az a közepe és nincs más. De van. Ott van az a szürke rész, a felvillanó kékes-lilás fényekkel. Mi lehet ez? Csend van. Olyan csend, amilyet még nem halottam. Újra csak felfelé nézek, ahogy a láva forog és a széle szilárdul. Balra forog. Nekem balra és tovább. Egy gyöngyház-szerű, fehéres tér van itt, amit egy fehér, szilárdnak látszó héj vesz körül.
 
Úgy érzem, innen nem lehet továbbmenni. De ha ez itt van, miért nem jutottam át a láva felett is ilyen rétegen? Meg a szürkén is, ahol olyan jól éreztem magam? Nem kell, hogy megértsem, kifigyelek rád és látom, hogy nevetsz. Valami sárga van előtted, de nem érdekel. Csak várom, hogy bejussak a szilárdnak látszó felületen. Te is csak védőként jutottál eszembe.
 
Hát bejutottam. Mintha tolóajtóként nyílt volna széjjel és mellbe vágott az energia, a semmi. (micsoda baromság, nincs is mellem). Körülöttem fények. Mintha része lennék, mintha beleolvadnék, mintha hazaérnék. Mindent tudok. Minden mozog. Felfoghatatlanul más, mint az a másik semmi. Az lehetett az üresség. Nem bírom megérteni a szavakat.
 
Látok rohanó tájakat, a fényekben, folyamatosan változnak. Vibrálnak a fények, a képek pörögnek, mintha a Földet látnám születni. Mintha a tudat mondaná képekkel. Folyamatos a mozgás, a fények, a képek, ez csodálatos. Mintha eggyek lennénk. Én vagyok egy velük, a fényekkel. Parányi lelkem itthon van. Még emlékszem magamra. Én vagyok én, de már érzem őket is.
 
A boldogságot, a szeretetet. Vonz, vonz nagyon. Vonz a kép, a Föld izzó, hatalmas mozgása, a változás. Minden folyamatosan változik, létezik. Olyan gyors, hogy szemmel nem is látni. Csoda. Odajutni az egyik fényhez közel, eggyé válni, belesimulni az egészbe. De jó lenne belesimulni.
 
Mi ez? Mi ez a zavar? A nyugtalanító valami? Mintha kettészakadnék. Ide is és vissza is húznának. És a Föld magából reped ki és folyik a láva, a forróság. A vizek is mozdulnak, takarnak el Földrészeket. Vízből tör elő a tűz, a fények köröttem vibrálnak, rezegnek. Elpusztul és én nem érzem a szomorúságot. Semmit sem érzek, csak egy kicsi nyugtalanságot. És a fények ismét elkezdenek összerendeződni, miközben a másik-fajta fények itt maradnak velem. A részeim.
 
És elindul az egész centrifuga, az új összerendeződés. Fények, fényszálak villannak, izzás, szilárdulás, villámok, víz. Szilárdulás van és apró lények élnek, majd valami tudatos mozgást végző majomszerű kicsikék lesznek (talán emberszerűek). De van tudatuk és megint valami nyugtalanság van bennem. Közelebb vagyok a másik oldalhoz, a gyöngyházfényes térben.
 
A testem… Igen, vissza kell mennem, vagy itt ragadok. Nem lenne rossz, de már száguldok is hirtelen. És nekicsapódok valaminek, ami szilárd, meleg. Az óra… 13:56