Belső Hangok ... Ami fent az lent, ami kint az bent, ami volt, ami lesz, az van MOST mindenhol!
 
- Születés
 
medi: amikor elindultam, nehéz voltam, tele félelemmel és fájdalommal. Egy ideig azt sem tudtam merre felé tartok és azt sem, hogyan fogadnak majd engem. Eltévedve és rettenetesen magányosnak éreztem magam. Útközben, elkezdtem elengedni a félelmeimet, ítéleteimet önmagamról, amitől egyre könnyebbé váltam. A sötétből elkezdtem a fény felé indulni. A fény egyre nagyobb lett és örülni kezdtem. Ahogy közeledtem a gomolygó, ragyogó, kör alakú fénygömb felé, arcok jelentek meg, mintha egy buborék falán át néznének ki és éreztem, ahogy várnak. Engem várnak.
 
Nem volt bennük semmi bántó, csak öröm és ettől én is örülni kezdtem. A buborék előtt megálltam és a formálódó arcokat néztem. Mindegyik ismerős volt. Mire felismertem őket, már el is mosódtak és újabb ismerős arc-szerűséget formáltak. Félelmeim (hogy majd nem fogadnak be) teljesen elmúltak, és elkezdtem belecsúszni a fénygömbbe, az pedig elkezdett velem összekeveredni. Érezni kezdtem, hogy a hibáimat mindenki ugyanúgy elkövette és megértéssel fogadnak, a súlyok pedig leszakadtak rólam. Először éreztem azt, hogy elfogadva és szeretve vagyok, úgy, ahogyan arra emlékeztem és ahogy vártam.
 
Hatalmas megkönnyebbüléssel robbant le rólam az utolsó súly is és noha már nem tudtam, (mert nem volt testem) mégis zokogást éreztem magamban. Ők pedig fényként öleltek magukba és láttam, ahogy összekeveredem velük. Fényeink egybe mosódtak, minden történésünket oda-vissza lejátszották és akkor megtudtam, hogy minden ami velem történt az velük is megtörtént. Ahogy egyre beljebb haladtam, annál több fénnyel ölelkeztem és egyre jobban éreztem a közösséget az egy-séget. Egyre kevésbé éreztem magam kívülállónak és én-nek.
 
Az én-em kezdett kimosódni belőlem, kezdtem elengedni azt ami voltam, hogy teljesen magamba tudjam fogadni a többieket. Mert amit éreztem az tökéletes volt, békés és ragyogó és mert én nem is léteztem, csak álmodtam Vele, aki mindig teljesen egy volt velem. Utamon, amit én választottam végigkísért, számtalan testbe álmodva magát értem és számtalan fénylényként segítve engem. Én, aki Ő maradtam mindvégig, csak elfelejtettem ezt, a hosszú utamon.

Hazatértem. Nincsenek szavak, amik igazán kifejezhetnék azt a tudást, békét és rezgést, amit Vele éltem meg, ahogy felismertem Őt Magamban. Ahogy egyre beljebb haladtam, egyre tisztábbá váltam. Folyamatosan mozogtam körkörösen, mint a láva a Föld magjában. Jó volt ott lennem. Az idő elveszítődött, a testem képe is elveszítődött, feloldódtam. Végigjártam az emlék-képeket amit a közösből felidéztem, érzelmek nem maradtak bennem, csak a tökéletes tudás, elfogadás és a béke.

Aztán nem tudom mennyi idő múlva, talán egy pillanat, vagy évszázadok után jött az érzés bennem, ami arra késztetett, hogy újra másként létezzek. Nem tudtam miért, de a képek újra erősebbé váltak és elindult bennem a segítés érzése, a vágy, hogy
 tegyek újra. Elkezdtem vizsgálni az érzést és felismertem. Azért akarok újra tenni, hogy azoknak segítsek, akik teljesen egyek velem, csak más síkon, más időben létezve, magányosan küzdenek. Mert a fizikai síkon van a legnagyobb magányosság és küzdelem, ott a legnehezebb a létezés. Úgy éreztem, ott tudnék a legtöbbet tenni magamért, önmagam részeiért.
 
A fizikai létezőket vizsgálva, az emberi fajt tartottam a legelmaradottabbnak, legsérülékenyebbnek, akik számtalan szenvedésen keresztül keresték az utat, önmagukhoz vissza. Ahogy kiválasztódott bennem a létezésem, a forgás lelassult és elkezdtek kiválni a jelenlévő társaim arcai és a már létező, fizikai, emberi testet felvettek képei is. Mindenki szeretete felerősödött bennem és kész voltam rá, hogy ismét megtestesüljek egy másik álmodásban, ahol nem voltam, hanem tettem. Az a világ egy létező világ, ahol minden mozdulatom és gondolatom teremtéssé válik és bármily kuszának is tűnik mindez, tökéletes rendhez és kiegyensúlyozottsághoz vezet az anyagban.
 
Abban az anyagban, amely mindent felépít, aminek létezése belőlem származik, ami mindenben megismétli önmagát. A változásokkal együtt is önmagába fog visszatérni és végül önmagával fog azonosulni, önmagát felismerve. A tudat folyamatos fejlődése, a tanuláson, az ismétlésen és az új történéseken keresztül haladva, megteremti ismét a tér és az idő, látszólagos diszharmóniáját. Az univerzum különböző csillagvalóságai közül, a Földet és az emberi fajt választottam ki arra, hogy hassak és teremtsek.
 
Az elme hideg hatalma felett, ellenpólusként az érzést választottam. Az érzéssel segítek felismerni magamnak, hogy minden, mindennel-összefüggően hat egymásra és a változás, a fejlődésemmel történik. Újra belenéztem önmagam múlt és majdani életeinek szövevényébe, igyekeztem mindent megjegyezni, hiszen minden információ szabadon elérhető volt számomra. Némely tudást nagyon fontosnak választottam és energia csomót kötöttem rá, hogy a fizikai megtestesülésem után, majd segítsen felismerni azt és teremtéseimet ennek megfelelően tehessem.
 
Az emberek sorsát figyelve, még tudatában voltam annak, hogy teremtésük milyen hatással van a világra, a tudatra, az univerzumra és hogy az hogyan hat vissza önmagára. Láttam önmagam minden létező életformában és pár, még nem létező létformában is, amelyet később majd választani fogok. Az új testem kezdett kiválasztódni, mozgékony és hihetetlenül hajlékony volt.
 
Valami furcsaságot észleltem. A tudatom kapcsolódott egy még testben létező férfi tudatához. Az a tudat, szabadulásra készült a testéből. Én-je, magát figyelte, a fájdalmait a műtéttől a testében és hörögve küzdött a légvételért. Hirtelen kiszabadult a testéből és csodálkozva nézett vissza, saját testének, halott arcába.
 
Zavarodottan, lassan nézett szét minden irányba, a gépre kötött teste még lélegzett. Ekkor elindultam felé, az új testem minden hajlékony csodálatosságával és tudásom tökéletességével. Társaim közül ketten velem tartottak. A férfi kiabálni kezdett, jelezni próbálta a halálát, de a lelke már észrevett minket. Ettől csodálkozva ismerte fel, hogy minden irányba tökéletesen lát.
 
Végül megálltunk előtte hárman. - gyere velünk, hagyd el a testet. Örökké veled voltunk. - bár korán haltál meg, kész vagy hazatérni, ha ezt választod. Pontosan tudtam a gondolatait, amely a földi szeretettel még a családjához húzta. (csak elbúcsúzni még, csak utoljára még üzenni nekik) Előtte mentem át a falon, mutatva az utat, mert ő még ajtót keresett. Tudata még nem ismerte fel a változást.
 
Családja békésen tevékenykedett, két fia játszott, felesége pedig süteményt készített. Belelátott immár mindegyikük életébe és felismerte hogy a részei, de a tudatuk már régi, születésük előtti. Mindegyiktől elköszönt. A két fiú egy pillanatra abbahagyta a játékot, felesége pedig felé fordult. Felismerte, megértette, hogy otthagyhatja őket, mert látta a további életüket. Elindult utánunk és láttam ahogyan küzd a maga döntéseivel, érzéseivel és ahogyan ledobálja a félelmeit. Végül ránk nézett és elindult felénk. Egyszerre láttam az ő tudatával a fénygömböt, amely felé én is közeledtem. Én voltam az.
 
A békesség és a szeretet közösségéből új útra indultam. Pár társam elkísért és a szívem (amiről nem tudtam, hogy a szívem) kezdett nehezebbé válni. A szomorúság, hogy elválok azoktól, akikkel békességes szeretetben létezem, kezdett sűrűvé tenni. Emlékeztettek arra, hogy míg az ott eltöltött idő hosszúnak és küzdelmesnek fog tűnni, az út nehéz és veszélyes lesz, addig itt egy szempillantás sem telik el és újra találkozunk.
 
Emlékszem a szeretet érzésére, az egységre, a közös tudásra és emlékszem a búcsúra is, amikor filmként nézhettem a jövendő választott életem ottani eseményeit, miközben a társaim még bennem és köröttem voltak. Ezután elkezdtem újra kiszakadni közülük.

Az ember, akit anyámnak választottam nem vágyott másra csak szeretetre, hogy valaki szeresse. Bugyborékoló hangokra emlékszem és arra, hogy megmozdulok. A hangok tompán jutottak el hozzám, de volt egy hang, amit sokat hallottam. Ő volt az anyám. Rengeteget sírt. A másik hang, a hideg hang pedig az apámé volt. Emlékszem, ő ott volt a keletkezésemkor, amikor nehézzé váltam.
 
A gyűlölet hangja volt a nagymamámé. Mindennél hangosabb volt amikor szólott, bár elég sokára halottam meg. Olyankor a rázkódás és anyám sírása elkezdődött, bennem pedig fokozódott a sűrűség. Később elkezdtem összenyomódni, a tér már nem volt olyan tágas és a kezeimmel, lábaimmal, puha, meleg, sötét falakat érintettem. Az unalom nem tudott állandóvá válni. Halottam, éreztem a kinti történéseket és elkezdtem beazonosítani, mikor mi történik.
 
Anyám nem akart engem. Rettegett. Mindezt a korai érkezésem okozta és az, ahogy a családom fogadta a hírt. Senki sem akart engem. Nem értettem. Amikor választottam, akkor azért választottam őket, mert szükségünk volt egymásra. Azt gondoltam, vele nyugodt érkezésem lesz és legalább a szeretet segít minket. Ehhez képest éreztem a nagy rázkódásokat, a túl meleget és azt, hogy valamilyen erő, kifelé taszít.
 
De én kapaszkodtam. Volt amikor elbódultam és a forróságban majdnem megsültem, de anyám mégis segített és azok a horgas botok, nem jutottak el testemig. Ott is védett anyám. Mintha kétféle képen viszonyult volna hozzám. Tett valamit, de ugyanakkor megvédett. Aztán mégis el kellett indulnom. Nem akartam, még lett volna időm, de valami elindított. A nyomások folyamatossá váltak és valami kifelé húzott olyan erővel, aminek már nem tudtam ellenállni.
 
A hangok idegenek voltak. Egy szigorú férfihang és két női. Anyám csak jajgatott, sírt és nyögött. Hirtelen könnyűvé vált minden. Szétnéztem. A testem egy hatalmas, kék peremű, fehér lavórban volt. Kicsi, szürkés-lila és szőrös. Amikor ránéztem, nem tartottam hozzám tartozónak. Semmi érzelmet nem éreztem, csak a könnyűséget. A függöny karnisán voltam, amiről lepedők csüngtek le és újra érezni kezdtem a közelséget, a szeretetet, az egységet. Szétnéztem és láttam a fényeket, akikkel együtt voltam és pár olyan fényt is, amit bár ismertem, de találkozni még csak most találkoztam velük először. Örültünk egymásnak.
 
Lent pedig a férfi, aki a világra segített, anyámon dolgozott. Anyám kicsi volt, sápadt és sok vér volt a lába között. Mindenki vele, rajta dolgozott. A test a lavórban hang nélküli, mozdulatlan volt. Ahogy egyre könnyebb lettem és elkezdtem a társaimhoz közeledni, akkor szólalt meg bennem a hang, amit mindig is ismertem: - most választhatsz.

Egy pillanatig nem értettem a választást, aztán látni kezdtem a testem, anyámat és a fénytársaimat. Ekkor anyám felzokogott és elkezdett újra a szívem (amiről nem tudtam, hogy a szívem) nehézzé válni. Sajnálni kezdtem azt a fiatal nőt, aki eddig táplált és védett, akinek a hangját, a sírásait halottam és a testet, ami szánalmasan, némán, üresen feküdt, megnyomódott, megbicsaklott fejjel. Bal karja a puffadt törzs alá gyűrődve, lábai pedig a fogástól kinyúltan, ernyedten összefogódva maradtak a nagy fehér lavórban.
 
Hirtelen nem volt nehéz a döntés. A fénytársaim azt ígérték velem maradnak és segítenek amikor szükségem lesz rá. A képek elkezdtek peregni bennem újra, de egy másik film, egy másik élet képei. Ekkor beleszáguldottam a hideg, lilás-szürke testbe és olyan nehéz lettem, annyira égetett minden, hogy felsikoltottam. Borzalmasan égetett minden. Belül a lábam, a kezem megrándult és nem érzett semmit. Nem volt ott a puha meleg, csak a tér, a hidegség és újra megéltem az égető érzést és felsírtam.
 
A hangot figyeltem. Kinek a hangja ez a nyikorgás? Ekkor fordult a testem felé a doktor. - A fene enné meg! Neked is jobb lett volna, ha nem szólalsz meg. – mormogta, közben a testes nőre kiáltott, hogy kezdje el melegíteni és lógassa fejjel lefelé! Hirtelen elkezdett eltűnni a hidegség kívülről, amikor egy másik lavórba tettek. Elkezdtem félni, hogy megütnek, de a lavórban puha, meleg és ismerős lebegés volt. Már kezdtem jól érezni magam és ismét fentről látni a testet, ahogy a nő megfogja a két lábam és fejjel lefelé elkezd hintáztatni, miközben a hátam ütögeti. Hirtelen érezni kezdtem a hintázást, az ütéseket és azt, hogy valami kicsorog belőlem.

Egyre erősebben halottam a nyikorgó hangom és már tudtam, hogy az a testhez és hozzám tartozik. Közben szédültem és féltem a himbálózás tágasságától. Attól is féltem, hogy csak annak a nőnek a keze tart meg. Egyáltalán nem éreztem jól magam. Rettenetes üresség vett körül, idegen, félelmetes hangokat halottam, sokkal erősebben, mint eddig bármikor. De anyám hangját nem halottam. Amikor a nő letett, akkor kezdtem csak megnyugodni. Roppant nehézséget éreztem, de mégis stabil érzés volt, hogy valamim érintkezik valamivel.
 
Ekkor idegen anyag került rám. Tolták a kezem, forgattak és újra rettegni kezdtem. A légvételeim már nem égettek, a nehézség folyamatossá vált. Becsavartak valamibe, aminek először örültem. Jó volt, hogy a kezem és a lábam, ismét ütközik valamibe, ami ugyan nem hasonlít a puha meleghez, de nem engedi a semmit érezni. Ez később túl szoros és ijesztő lett.
 
Minden pillanatban történt valami. Én ordítani kezdtem rettenetemben és magányomban. Ekkor érkeztek meg, a fénytestvéreim. Beszélgetni kezdtünk és megnyugodtam. Arról beszéltek, hogy tanulni fogok és tanítani. Nem hangokkal beszéltünk, csak a gondolatainkkal, a fejemben halottam őket. Elmondták, hogy ahogy tanulok, úgy fogom lassan elfelejteni őket. Amikor ettől elszomorodva még nehezebbé váltam, akkor elmondták azt is, hogy mindig köröttem maradnak és amikor csak akarom, láthatom, hallhatom, érezhetem őket.
 
Én nem akartam felejteni, de elmondták, hogy ebben a létezésben olyan sok mindent tanulok minden pillanatban, hogy lassan kimosódnak belőlem az emlékek. Minden pillanatban bennük és magamban születek újra és mindig emlékezni, keresni fogom őket magamban ...
 
 addig amíg fel nem ébredek ismét.