Belső Hangok ... Ami fent az lent, ami kint az bent, ami volt, ami lesz, az van MOST mindenhol!
 
medi: mennem kell tovább, muszáj túllépnem a határokon. A lelkem egyre többször kilép belőlem és elszáguld az űrbe, a kozmoszba. Vékony energia húrokat hagy maga után, így találok vissza. Ha a lelkem, ez az energia, túl sokáig lenne távol a testemtől, hiányától a sejtjeim elkezdenének pusztulni. Így a lelkem, mintha pontosan tudná mikor kell visszatérni, azonnal visszaindul a testemhez.
 
Némely dolog utólag nagyon megrémít. Rájövök, hogy mindazon dolgok, teremtmények megvannak, amit bármely ember megteremtett a maga és a közössége illúziójában. Ebben a világegyetemben semmi sincsen, ami véletlen lenne és minden teremtett, kivéve Őt, IStent. Mi az Ő teremtményei vagyunk. Egyetlen földi teremtett sem tudja tökéletes valójában meglátni Őt, csak a jelenlétét vagyunk képesek érezni.
 
Sokat beszélek a Fehér és a Fekete energiáról. ISten teremtette mindkettőt, és Ők is Istenek. Hatalmasabbak annál, amit gyarló, emberi aggyal, lélekkel, el lehet képzelni. Láttam őket, mint energialovakat és egyikből sem éreztem gonosz, vagy rossz sugárzását. A Fekete energia meleg volt, a Fehér hűvös. Nem jöttek túl közel hozzám, mert féltettek, hiszen az én testem gyenge, ennyi energia elviseléséhez. Nagyságuk lenyűgözött és a könnyeim csorogtak. Azóta is ez van, ha eszembe jutnak.
 
Az erő olyan kifejezett volt és annyira jó érzés, hogy lelkem, energiám, visszavágyik oda kettejükbe. De persze azért születtem ide, mert itt van a tapasztalatok tárháza és választásaim szabadságát élem. A különböző valóságokban létezem mindenkivel együtt, azokkal is, akik mit sem tudnak a valóságok létezéséről. Én onnan veszem észre a valóság váltást, hogy egy kis döccenést érzek, mintha egymásra csúsznának a megtörtént és meg nem történt dolgok.
 
Nekünk ebben a fizikai megtapasztalásban, mindent meg szabad tennünk. Az emberek rossznak és jónak nevezik, pedig ez csak a szabadság. Különböző programokkal jöttünk a fizikai létezésbe, mikor lélekenergiánk megerősödött. Ezt az anyaméhben, születésünkkor és utána még egy ideig tudjuk, emlékezünk. Viszont ebben a földi illúzióban oly sok a napi megtapasztalni való és az agyunk oly csekély befogadóképességű, hogy elindul a felejtés. Nevelésünkkor belénk nevelik, hogy mi az amit nem lehet, így keretek közzé szorítják a képességeinket. Ezeket a kerteket pedig elhisszük, később aztán saját határokat is felállítunk magunknak.
 
Én tudom, mert tapasztaltam, hogy minden apró mása egymásnak és minden illúzió. Ezzel élnem elég nehéz, hiszen ha látok egy csodaszép szobrot, az képes a szemem előtt szétesni, széjjelcsúszni. Néha az embereket is kezdem így látni. Olyan mintha apró galaxisokból lennének. Nincs rá szavam, mert a képességem, a tanultságom kevés, ezen apró részek leírásához.
 
Már tudom, hogy a gyerek nemcsak két sejt egyesülése, hanem a tudat hozza létre. Az energia, ami elég erős a megtestesülésre, a tapasztalatokra, a saját maga által bevállalt folyamatokra teljesedik ki. A tudat az, ami a testet létrehozza. A tudat adja meg az ember jellemzőit, a tudat az, ami az energiát mozgatja. Nélküle csak ösztönlények maradnánk, állatok.
 
Minden megtestesülés, a saját gondolataival illúziókat és helyzeteket teremt. Megformál mindent maga körül és mindenkit. Ha majd lejár a tapasztalásainak ideje, ő lesz az aki megszabja a saját ítéletét és azt, hogy akar -e újra megtestesülni. Ez a saját ítélet, mindenki saját illúziójának megfelelően fog megszületni. Vannak akik mérleget, mások Isteneket, mások véneket tesznek meg bíráiknak, de mindezek, a saját maguk kivetülései.
 
Az életben mindent magunk hozunk létre, magunk teremtünk. Nincs egyetlen egy dolog sem, ami nem teremtett lenne. Megteremtettük a Földünket és Istenné tettük. A papok még emlékeztek a teremtésre és arra, hogy ennek az illúziónak meg kell maradnia, különben ez a világ minden dimenziójával elpusztul. ISten a Biblia megírásával beavatkozott a fejlődésünkbe, de a döntést, hogy mit teszünk a tanításaival, a szeretet törvényével, azt ránk bízta.
 
Hát tettünk. Öltünk, gyilkoltunk, raboltunk, rabságba döntöttünk, ISten nevében. Az ember nem képes élni a szabadsággal. Az ember azzal a programmal létezik mint az állat, élni kell, élni és túlélni. A túlélés érdekében az ember mindent elkövet és a túlélési kényszer, sokszor felülírja a lélek-programot, amivel az ember érkezett.
 
Láttam a matériát, a történések szövevényét, folyamatosan változni. Ahogyan az emberek változnak, órákig, évezredekig lehetne figyelni. A matéria sosem lesz tökéletes emberi szemmel, de ISten szemében tökéletes. Ő elfogadja minden választásunkat. Fel fogni, hogy a Földet mi teremtettük és minden élet függ tőlünk a világegyetemben, félelmetes. Minden lény szeretettel van az ember irányában és semmi sincs, ami ártóan viszonyulna hozzánk.
 
Mert végül bármily különbözőség is van, a szellemünk egysége, az EGY-től, IStentől ered. Összetartozunk, elválaszthatatlanul. Azoknak az embereknek, akiknek a fátyol nem lebben meg a valóságsíkok között, könnyebb a jelenlegi létre koncentrálni. Akiknek a fátyol fellebben, azoknak a feladatai egyre közelítenek a véghez. Persze mindig lesz választás, a feladat befejezése után is.
 
A pokol nem létezik, csak a mi választásunk és teremtésünk. A pokoltól való félelem több bánatot, nagyobb hazugságokat és kárt okozott az emberi létezőkben, mint bármely más esemény. Az eredendő egyetlen, nem teremtett ISten, nem gonosz, nem kegyetlen. Jelenlétét érezhetjük, ha nem is látjuk. Ha eléggé bölcs az ember és a csendben oda képes figyelni, akkor olyan tisztán érzi az erőt és a szeretetet, hogy az átsegíti mindenen.
 
A földet az emberek téveszméi, teremtései, félelmei és a valóságokról elképzelt gondolatai teszik legjobban tönkre. Ha meghalunk, rájövünk, hogy teljesen jól érezzük magunkat, erősnek és egészségesnek. A testünket láthatjuk és sokan ezüst fonállal írják le az összeköttetést a test és a lélek között. Én csak energia fonalként látom, ami lehet erősebb, vagy halványabb, világos, fehér színű szál.
 
Sokan megzavarodhatnak haláluk pillanatában, különösen azok, akik nem voltak tudatában a szellem, a lélek szellemének létezésében. De a lélek, az energiacsalád, az segítségére van ezekben a pillanatokban. Sokan ilyenkor jönnek rá, hogy életükben elfelejtették a vállalt feladatukat, az életük értelmét. Ilyenkor ismét van választási lehetőség, vagy megpihennek, megtisztulnak a közös energiaáramban.
 
Ezt láttam egyszer, mikor lélekenergiaként rohantam az űrben. Egy hatalmas, ragyogó, rózsaszínes, csodálatos, lassan örvénylő, energia tenger. Emlékszem, régebben voltam is benne. Mikor bementem, még emlékeztem magamra és a magam által bűnnek, tévedésnek ítélt dolgaimra. Rettegve közlekedtem, hogy majd rám kiabálják a bűneim, szégyelltem magam. De csak szeretet érintések vettek körül. Ahogy egyre beljebb kerültem, egyre tisztább és ragyogóbb lettem. Minden érintés hozzám adta a maga megtapasztalásait, földi szavak nélkül, képekkel, érzésekkel, tudattal kommunikáltunk.
 
Mindenki tökéletesen látható és tudható volt. De csak addig, amíg megmutatták magukat. Mert utána beleolvadtak az egészbe és én is egyre jobban az egész része lettem. Még emlékeztem magamra, de a tudatom egyre tágabb lett és egyre jobban beleolvadt a közösbe. Nem tudom meddig voltam az energia örvényben, amikor úgy döntöttem, ismét felveszem a fizikai megtestesülést. Végül is az idő ott nem létezik.
 
Mikor elindultam, a fogadók, a segítők, ismét megmutatták magukat, kiválva a közösből. Akkor szomorúnak voltam nevezhető, emberi érzés szinten. A búcsúm az volt, - hogy nem sok idő és újra itt leszek. De ezek már földi szavak voltak. Hát igen nehéz egyszerre emlékezni és a mostani tapasztalataimat egybe tenni. A hang, szinte folyamatosan szól a fejemben, néha szeretnék elmenekülni, vagy csak megpihenni.
 
Néha kellemesebb lenne megőrülni, vagy elhinni, hogy őrült vagyok, csak még az emberi társadalomnak megfelelően funkcionálok. Mostanában két emberi létező segített sokat az egyensúlyom megtartásában, de megkaptam a figyelmeztetést, hogy nem köthetem, láncolhatom őket magamhoz, mert életük értelmében célt téveszthetnek. Ez is egy erőpróba nekem, az elengedés. Félek, hogy gyengelelkű leszek és megint eltérek attól amit vállaltam és átugrom egy másik valóságsíkba, ahol nehezebb körülmények között, több feladattal találom magam szembe.
 
Sok ember, itt az anyagi dolgok elvesztését tartja a legnagyobb bukásnak. A pénzt kezdik szolgálni, egy olyan illúziót, amely nem is létezik, mégis Istenként tisztelik a túlélésükkel egyenlőnek tartják. Ők ebben a fizikai síkban, az alsó szintet imádják. Itt jön a kényszer a kenyérkeresésre, a családeltartási kötelezettségre. Igazából nem a nagyobb tulajdon, a több pénz, az ami segít a tapasztalatok megszerzésében és a túlélésben. Ha könnyű lenne, mindenki tenné, de az út keskeny, ha keretek közzé szorítjuk magunkat. Birtoklunk és a számlák terhe mellett annyira könnyű elfeledkezni a vállat fejlődésről.
 
Nagyon nehéz a belső hangra hallgatni, a szívünket tisztán tartani és a felsőbbrendű-én szavát meghallani, hiszen annyi kifogást találunk ellene. ISten és a többi lélekenergia, örül minden meghallott hangnak, amely segít téged az utadon, segít téged a fejlődésben.